> Egy a lenyeg: legyen egysegesen szabalyozva. Momentan nincsen.
De van, de van! A szabályok elméletben egyszerûek. 1. Latin betûs
idegen nyelvek szavait, tulajdonneveit megtartjuk eredeti írásmódban.
2. Meghonosodott szavakat, köznevesült tulajdonneveket átteszünk
magyar fonetikus írásmódba. 3. Más írásrendszerekbõl származó
szavakat, tulajdonneveket egybõl átteszünk magyar fonetikus írásmódba.
A gyakorlatban sok nehézség adódik, de a nyelvek sokfélesége, a szavak
eredetének és magyarba jutásának számtalan formája miatt kizártnak
tartom, hogy létezhet olyan szabályrendszer, ami minden esetre
egyértelmû választ ad és ráadásul meg is lehet tanulni. Lássuk a három
szabályt egyenként, részletesebben.
1. Ez a legegyszerûbb. Német, francia, cseh, török szavakat eredeti
írásmóddal írunk le. Megtartjuk az eredeti többjegyû
betûkapcsolatokat, aposztrófokat, kötõjeleket, lemásolunk mindent úgy,
ahogy van. Ha egyszer tényleg megírom a saját szabályzatomat, az
lényegében azonos lesz a mostanival, csak érthetõbben lesz megírva -
de azért lesznek különbségek. Az egyik az, hogy megszüntetem azt a
kitételt a 214. pontban, hogy ,,Nyomtatásban, ha nincs megfelelõ betû,
és ha a nyomtatási eljárás a mellékjel pótlását nem teszi lehetõvé, a
mellékjelet elhagyjuk, az alapbetût megtartjuk". Ez a szabály a
napilapok számára lett kitalálva, ahol nagyon gyorsan kellett
dolgozni, és nem értek rá matricákat keresgélni az idegen betûk
számára. De ma már nincsenek matricák, minden számítógép ismer szinte
minden idegen betût, a formakészítés minden szakaszában elérhetõk.
Csak az embereket kell megtanítani, hogyan érjék el õket.
Szüntessük meg ezt a kibúvót. Legyen igenis helyesírási hiba, ha
valaki ékezet nélkül írja, hogy Dvorák vagy Izmir. Francois és Kastner
eddig is annak számított, azt illett helyesen leírni.
És megszüntetném azt a fogalmat, hogy mellékjel. Ékezet az. A
mellékjel eleve arra utal, hogy az mellékes, elhagyható, fölösleges.
Nem az. A magyarban is van különbség cipõ és csípõ között, ugyanez a
különbség más nyelvekben ékezettel jelenik meg.
2. Itt már két probléma van: hogy mi számít meghonosodottnak és hogyan
kell áttenni valamit magyar fonetikus írásmódba. Utóbbit hagyjuk a
harmadik pontra. Nincs rá egyértelmû szabály, hogy mi számít
meghonosodottnak. A szavak belépnek egyik nyelvbõl a másikba, és
megkezdik új életüket mint idegen szavak. Egy idõ után már nem annyira
idegenek, és a befogadó nyelv beszélõi egyszer csak elkezdik saját
helyesírásukkal írni õket. Rengeteg mindentõl függ, hogy ez mikor
következik be. Függ a befogadó nyelvtõl, egyes nyelvek remekül
elvannak idegen helyesírású kölcsönszavakkal, amiket eszük ágában
sincs áttenni a saját ábécéjükre. Más nyelvek viszont azonnal
átformálnak. Függ a két nyelv helyesírásának viszonyától: ha az átvett
szóalak a befogadó nyelv ábécéje szerint olvasva teljesen
felismerhetetlen kiejtést eredményez, illetve esetleg valami csúnya
vagy oda nem illõ szóra hasonlít, hamarabb bekövetkezhet az
asszimiláció. Függ a szó elõfordulásának gyakoriságától a köznyelvben,
illetve a szaknyelvben külön-külön, az esetleges befogadó nyelvbeli
alternatívák, fordítások meglététõl és használatától, és így tovább,
és így tovább.
A magyar azon nyelvek közé tartozik, ahol egy szó átvételének
pillanatában lehetetlen megmondani, hogy egy hét múlva már magyar
helyesírással használják-e vagy még egy évszázad múlva sem. A taxi
megmaradt x-szel, a boksz nem. Ezt nem az Akadémia idézte elõ, õk csak
megállapítják a tõlük független tények bekövetkezését. Ma
Magyarországon nem él mûvelt ember, aki takszit írna, és a mûvelt
emberek többsége a boksz formát választja a box helyett. Tehát a taxi
és a boksz a helyes alakok. A helyesírási szótárak rögzítik, hogy a
mûvelt magyar emberek többsége hogyan írja ezeket a szavakat, hogy az
is megtudhassa, akinek nincs kéznél egy minye, hogy megkérdezhesse
õket. Vannak speciális szócsoportok, amikre különleges szabályok
vonatkoznak. Például a személynévbõl alakult mértékegységek
kétségkívül eléggé meghonosodtak ahhoz, hogy kisbetûvel írjuk õket, de
egységesen megtartjuk a név eredeti írásmódját: watt, curie,
becquerel, joule. Ugyanakkor némi sajátos meghonosodás észlelhetõ: a
joule kiejtése sokkal inkább zsúl, mert az íráskép francia szót
sejtet, pedig hát James Prescott _Dzsúl_ angol volt.
Egy másik speciális szócsoport, ami szerepelt már beszélgetésünkben,
a népek és nyelvek nevei. A szabály a következõ: nincs szabály.
Legalábbis definiált szabály nincs. Én alkottam egyet önkényesen,
amikor a kenguru szó forrásnyelvének nevét úgy írtam le, hogy gúgu
jimitirr. A szabály ugyanis az lenne, hogy a nyelvek neveit magyar
fonetikával írjuk: katalán, szárd, jávai, zapoték. Kis kezdõbetûvel.
De vannak nép- és nyelvnevek, amik azért föladják a leckét. Angol
helyesírású, Ethnologue-beli nevek következnek: Ju|'hoan, Q'anjob'al,
Uripiv-Wala-Rano-Atchin, !Xó?... S mindez olyan közegben, ahol az
angolul U néven említett nyelvet sem írhatjuk egyszerûen úgy, hogy u,
mert jó esély van rá, hogy azért írják U-nak, mert az angolnak nincs
betûje a megfelelõ hangra - de lehet, hogy a magyarnak lenne. (Az U
nyelvet Jünnan tartományban beszélik. Ha a vele szomszédos tibeti
tartományban beszélnék, aminek a neve Ü [Dbus], akkor tudnám, hogy a
neve helyesen ü. Így nem tudom. Így is lehet, hogy ü.)
3. Jöjjön mármost a kérdés, hogyan kell áttenni szavakat idegen
írásrendszerekbõl magyar írásmódra. Ennek kétféle módja van,
tudományos és köznapi, de most csak a köznapival foglalkozunk. A
kiindulás az, hogy magyar betûkkel (vagyis magyar ábécébeli
funkciójukban használt latin betûkkel) kell õket leírni, úgy, hogy a
leírt szöveg felolvasása a lehetõ legjobban közelítse az eredetit. Nem
jelzünk olyan különbségeket, amiket a magyar beszélõk többsége gond
nélkül ki tudna ejteni, de azok nem részei a magyar fonetikának,
például a v és w közötti különbséget. Gyakran alkalmazunk viszont
olyan hagyományos jeleket, amiknek közük nincsen az eredeti
kiejtéshez, de ezeket vettük át nyugati nyelvekbõl.
Ilyen például az arab átírásban használt gh. Az ábécé tizenkilencedik
betûjét jelöljük vele gyakran, mint például a Maghreb, Abu Ghraib és
hasonló szavakban. Az általa jelölt hangnak azonban sem a g-hez, sem a
h-hoz nincsen sok köze, ugyanaz a zöngétlen uvuláris frikatíva, amit a
francia ejt a rester szó elején, és az r hang egyik változatának
tekint. Más nyugat-európai nyelvek is r-rel jelölik, az arabnál is meg
lehetett volna tenni, de a gh-t választották; nyilván azért nem az
r-et, mert van egy r hang is az arabban, a magyar r-rel azonos, és
fontos volt megkülönböztetni õket. Mi magyarok ezt vettük át.
A világ legtöbb részébõl közvetítõ nyelvek segítségével jutnak el
hozzánk az új szavak. Gyakran közvetítõ nyelvek láncolatán át, például
Indiában egy-egy kisebb helyi nyelvben kialakult szót, amilyen a tamil
náram, malajalám náranga és telugu nárindzsa (melyik volt elõbb, nem
tudni) átvesz egy-egy nagyobb vagy ismertebb helyi nyelv, amilyen a
szanszkrit (nárandzsah) vagy a perzsa (nárang) és az arab (nárandzs),
majd ezt továbbkölcsönzik a világnyelvek, közvetlenül a nagyobb helyi
nyelvtõl vagy egymástól, mikor hogy - és az esetek többségében a
németben landol a szó, ahonnan továbbkerül a magyarba. A példabeli szó
viszont spanyol (naranja) közvetítéssel került az olaszba (narancia),
és innen a magyarba.
A narancs csodával határos módon úszta meg minimális torzulással. Más
útvonalakon többet torzult, például az angolban elvesztette szókezdõ
mássalhangzóját, egy legenda szerint a névelõ miatt (a norange -> an
orange), de ez téves. Megint más szavak még többet torzulnak, például
a tea ugyanaz a szó, mint az orosz csaj, de más nyelveken ment
keresztül.
Mindezekre a bonyolult kölcsönzési folyamatokra a magyar nyelvi
átírónak úgy kellene reagálnia, hogy a sokszoros továbbkölcsönzés egy
adott szakaszában levõ szóval találkozik, egy A nyelvû mûben, ami B
nyelvbõl átvett fogalmat ismertet, de az íráskép inkább C nyelvre
emlékeztet, és az illetõ csak A-val boldogul valamilyen szinten. Erre
receptet adni képtelenség.
> Tovabba az Akademia megkoveteli a magyaroktol, hogy a vilag osszes
> latinbetus abc-jet ismerjek.
Nem követeli meg, és nem is ismerik. Én negyven-ötven latin betûs
nyelv ábécéjét ismerem, meglehetõs pontossággal tudom felolvasni a
szöveget, bár nem értem. Ebben ritkaság vagyok, az emberek túlnyomó
része a németen vagy angolon kívül semmilyen nyelv ábécéjével nem
boldogul, lásd micsubicsi, csaucseszku, borgiák (így ejtve) stb.
> Mellekjeleket nyomtatasban nem kell kitenni, ha technikailag nem
> lehet. De iskolaban a tollbamondasnal a szabalyzat szerint elvarjuk
> a nebuloktol.
Technikailag a tollukkal ugyanúgy le tudják írni az ékezeteket is,
tehát joggal várják el.
> Ha magyar szot nem kell magyar betuvel irni, akkor minek kell
> egyaltalan magyar abc?
Ha merev szabályokat rigorizálunk, miszerint a taxi magyar szó, az x
nem magyar betû, és magyar szóba csak magyar betû való (és magyar
ember evés közben nem beszél), akkor ellentmondás lesz, és valamelyik
merev szabályt vissza kell hajlékonyítani. Nem látom be, miért ne
hajlékonyíthatnánk vissza mindhármat egyszerre. A taxi meghonosodott
idegen szó, ha innen nézem, magyar, ha amonnan, idegen. Az x betû
hagyománytiszteletbõl és praktikus célokból megõrzött idegen betû, ha
innen nézem, része az ábécének, ha amonnan, nem. Magyar szóba csak
magyar betû való, kivéve azokat a szavakat, ahol másmilyen is van.
> Tehat most vagy van Marcus (ekkor Franc,ois is van), vagy nincsen,
> es ekkor azonnal van Franszoa. Tudom, az anyakonyvi hivatal nem az
> Akademia. De valami egyseges hasznalat eleg jol jonne.
Ezek nem egységesíthetõ dolgok. Nagyjából azt várod el, hogy ha
Hollandiában szabad marihuánát árulni, akkor Svédországban legyen
szabad gördeszkázni a bevásárlóközpontban. Ezek a dolgok nem hozhatók
közös nevezõre, mert azok az emberek, akiknek el kell dönteniük, hogy
François vagy Franszoa, egy szerkesztõségben ülnek, otthon a
számítógép elõtt vagy egy könyvtár olvasótermében. Semmi esetre sem az
MTA székházában. És fogalmuk sincs a Marcus kontra Márkus
problémájáról, meg nyilván sok ezer más ember problémájáról. Nekik azt
a problémát kell megoldaniuk, hogy a kéziraton _most_ látott idegen
nevet hogyan írják le _most._ Ha nem készül el a cikk, ki lesznek
rúgva.
> Attila, (jog)szabalyt a betuje szerint olvasunk.
Elég baj az. A világ szebb hely lenne, ha nem lehetne azon vitatkozni,
hogy ,,mit gondolt a törvényalkotó", mintha az nem egy élõ ember lenne,
akihez oda lehet menni és megkérdezni, hanem a szándékait fürkészni,
mint Istennek.
> En nem tehetek arrol, hogy az Akademia sikhulye ahhoz, hogy a
>>>Wesselenyi<< magyar W betujet besorolja a magyar beturendbe.
Õk besorolták, csak Te kekeckedsz.
> Az Akademianak megvan a hatalma ahhoz, hogy akvarium legyen es ne
> aquarium, hogy bokszmerkozes legyen boxmerkozes helyett.
Nincs neki. Ez itt a vicc! Több millió ember állít elõ magyar nyelvû
szövegeket. Ha mást nem, bevásárlólistát vagy facebookos
hozzászólásokat. Ebbõl az Akadémia alkalmazásában áll pár száz, egyéb
módon kapcsolatban állhat pár ezerrel. Ha több millió ember
szignifikáns hányada visszatér az aquarium írásmódra, az Akadémia
hiába ugrál, ez lesz az új helyesírás.
> Tehat megkovetelhetnek a takszit es az Akvinoi Szent Tamast. De ok
> szeretnek inkonzekvensek lenni, amit en kipellengerezek.
Nem, õk nem inconsequensek, egyszerûen csak nincs meg az a hatalmuk,
amit tulajdonítasz nekik. És ezt tudják is magukról. Õk leírják, hogy
a magyar nyelv tanulmányozása során milyen jellegzetességeket
figyeltek meg; hogy ebbõl milyen következtetéseket vontak le; és hogy
mindebbõl milyen szabályokat alkottak az írott nyelv számára, a minél
pontosabb írásbeli megnyilatkozások végett. Ezeket a szabályokat kell
betartani, ha valaki minél csiszoltabban, az akadémiai szabályok minél
pontosabb követésével akar írásmûvet elõállítani. Ha nem ilyet akar,
akkor kisnyúl.
Láng Attila D., író, Láng Krisztina +, http://lattilad.org
|
